Nem ennyit kértek, ennyit fizettem. Fejenként.

A pénztárcámban épp túl sok volt…

Szóval a hivatalos áldozat segítők ügyfele lettem, a bukszám történetét itt olvashatod:

Baleset, figyelmetlenség miatti lopás, veszteségek. Amikor ilyet élünk át, a filmkockák számtalanszor leperegenk lelki szemeink előtt. Tehetetlenül.

Abban a hitben, hogy szerzek valahonnan bevételt (honlapkészítés, adatelemzés, online marketing) nagyon remélem tudom kompenzálni az elvesztett összeget. 

Ha van ilyen kapcsolatod, megkérhetlek hogy ajánlj másoknak? Ez a szívesség nem kerül semmibe, de nekem sokat jelent.

Arra tanított ez az eset, hogy drágább mint gondoltam hónapról hónapra a veszteségeket gyártanom, jobban kell tehát fájjon az, hogy miért nem értem még el az élethez szükséges anyagi bevételeket. Arra kell koncentrálnom milyen stratégiát kövessek ezt megugrani…

Aug 10. 

Óh, hányszor lefutott bennem miért nem fizettem be rögtön a bankautomatába azt a pénzt, amit az eladásért kifizetett a vevő. Amikor ott voltunk a közelben…

Csak betettem az igazolást és majd este kiveszem és ebből lesz a régóta halogatott felújítás.

Aztán az a fura érzés, a strandon. Miért is látszott a fizetésnél a pénztárcám vastagsága, és siettemben miért nem zártam el feltűnés nélkül legalább a kocsiba vagy kerestem meg az épp nem látható úszómestert… Kellett nekem ott a padon okosan jó hosszan elpakolászni, szétválasztva a deréktáskámból kivett pénztárcát a hátizsákba rakva, külön a stradtáskától, nehogy ha elcsenné valaki, a pénz ne legyen benne…

Aztán milyen jó, hogy eszembe jutott az extra biztosításom. Épp időben, még az észrevétel utáni 2. munkanapon. Épp a fővárosba indulás előtt ott rostokoltunk hát több mint egy egész órát  a gyerekekkel a rendőrségen, várva az egy darab nyomozót. Erre még ismeretlen ideig várni kellett, menjünk vagy maradjunk? Végül plusz két órán át mire sorra kerültünk, mondta is, hogy nem lesz ebből valószínű semmi, mert nem szoktak ilyenért kárt kifizetni. Na nem beszélt a biztosító ügynökömmel, akit régóta ismerek és mindent megtesz az ügyemért. Hát bizony az örsön nincs időpontfoglaló rendszer és megtudtam, hogy mégsem ide kellett volna jönnünk, mert illetékesség szerint máshova tartozunk, de hivatalból átteszik oda az ügyet. Na máskor, vagyis reméljük soha többet nem kell ilyennel foglalkoznunk. A jegyzőkönyv írás is olyan vontatott volt, mintha még ilyet nem csinált volna az ügyintéző. Kétszer is nekifutamodott és kijött a falak közül a váróba olyan körülményt tisztázni, ami nélkül a leirat hiányos lett volna, például a tárgy azonosítása és az értéke, meg az elkövetés időpontja. Fél órán belül készen is lett minden aláírni való, vagy 8 helyen.

Van azért fejlődés, egyszer még az előző évezred végén láttam a régi munkahelyem ablakából Budán az utcán egy rablást. Pakolták ki nagy bőszen a turistabuszt a tetőablakon keresztül. Gyanús lett, hogy nem az utasok. A jegyzőkönyvet ámítógépen gépelte a biztos ami biztos úr. Közeledvén a sorok végéhez, a gépelési sebességen, ami amúgy sem volt kimagaslóan gyakorlott, erős lassításba kezdett, hiszen fogytán volt a hely a margóig. Emlékszem még, amikor egyetemista koromban az első beadandó referátumomhoz írógépet és festékszalagot szereztem és a sorok végén csengettyű jelezte a forduló közeledtét. Talán ő is így tanulta ezt a betűvető mesterséget, csak hát az ámítógép nem olyan. Bátorság ide vagy oda, erősen valószínű – ezt nem illett megkérdeznem, mivel csak szembesítésre mentünk – félhetett attól, hogy a margóra sok betű kerül. Még nem próbálta ki, hogy a szövegszerkesztő mit csinál ha túl sok betű tolakodna a sor végén. Maga intézte el a sortöréseket. Nevetni tilos!

Szóval visszatérve a jelenbe, az időpont mint olyan nem létezett eme magas rangú hivatalban, a közérdek nem olyan erős, mint ahogy a versenyszférában működik az ügyfélre figyelés, mindenki javára. Lehetne mit tanulni…

Tényleg, hogyan is történhetett meg velem, ilyen szégyen, áldozattá válni, aki annyi mindenre tüzetesen figyelek? El tudok fáradni én is, félkész tennivalóim zavarában könnyen. A programunk egyértelmű volt, most a kánikula délutánján nincs jobb mint aktív pihenés, úszni a vízben pár órát a fiammal, aki itt tanult meg fejest ugrani. Eszembe jutott ahogy nagyapám az alföldön milyen szorgosan és türelmesen járt velünk a strandra vízi jártasságot tanítani. Csak később tudtam meg, hogy fiatal korában milyen aktív úszó volt miközben iskolaalapító is lett, de ez egy másik történet.

Aug 17.

Na de, hogy én mibe ugrottam bele, ezt csak egy hét múlva éreztem, hiába keresvén a tárcámat. 

Borzasztó érzés volt elveszteni azt a nem kis összeget, amivel másnak tartozom.

Mindent átnéztem többször is, hiába. Tudtam, hogy valahova ide tettem, megvan valahol az a tárca. De csalódnom kellett a rég kialudt emlékezetemen. Ennek vége, ugrott a pénz. 

Beszéltem kétszer is a személyzet vezetőjével. Nem volt kamera. Annyira nem is lenne előnyös a vendégek számára. Kukkolják őket? Lopós hely?

Bárcsak lenne valaki, akin keresztül visszatérne, mindegy ki az. Akár aki elvette, és meglátja a bankszámla-számomat, ami semmi másra nem jó, mint hogy pénzt fogadjak rajta, hogy mégiscsak befizetné. De ébresztő, hol élek? 

S ha kiírnánk a strandon, hogy jutalom a megtalálónak, ugyan már! Azt jelentené, hogy itt lopnak is. Meg hát annyit úgyse adnék, ami hiányzik, akkor meg minek is adná vissza? Ezt a gyerek is hosszan fennhangon végig elképzelte, kilogikázta. Na tessék, közeledik a felnőttkor, ilyet se lehetne hitelesebben tanítani: vigyázz a pénzedre, apádnak majdnem sikerült…

Felkészülve a jövendő nyomozási kérdésekre, fiam tökéletesen emlékezett mind a pénztárosra, mind a padon ülő ember arcára ha szükséges – na de ha mégsem ő vette el? Ne hibáztassuk már alaptalanul! Amúgy is eléggé családias volt ez a strand, szinte mindenki ismerte egymást a beszélgetések alapján.

Meggyászoltam hát a bőr tárcám. Még akkor kaptam karácsonyra, amikor az egyetemen oktattam. A cetlik azért fel tudtak benne sorakozni, hogy bekerüljenek a családi költségvetésbe ha készpénzt használtam. Elvétve. A többi kártyát már rég kiexportáltam egy más helyre szépen megtöltve egy kis gyűjtőt. Ez tehát nem veszett el. A lejárt könyvtári olvasójegy sem.

Na de egy komolyabb projekt munkarész ára egy szempillantás alatt a kozmosz törvénye szerint majd csak valakin keresztül visszatér, vigasztaltam magunkat, felvállalva hogy bizony én mennyire könnyelmű voltam…

Aug 24. 

Eltelt egy újabb hét, megjöttünk egy táborozásból. Tart még a nyár, készülünk egy újabb programra, mosás, stb. Újabb táskák, pakolás. 

Én már az életem átalakításán dolgozom, a mentő stratégián. Túl azon, hogy szűkebb és tágabb családban szembe néztem a veszteséggel és nem kéregetéssel mélyítem a sanyarú helyzetem, megint egy elkésett telefonhívás miatt kezdtem zavarba és stresszbe jönni. Beindul az otthoni verkli. Egyszer csak megáll a feleségem a szobám ajtajában. Mit akar? Egy kicsire csomagolt esőkabát van a kezében, talán még nem használtuk? Ezt viszi a fiam a következő útra? Nem, ez mégis más. Valamit mondani akar. Megvan. Most mi ez, varázslat? Olyan, mint a tárcám. Igaziból? Miután már háromszor átfésültünk mindent? Felfoghatatlan. Ez a valóság, vagy zavaromban álmodom? Mit élhetett át, amikor megtudta mennyi pénz volt benne? És most? Odamentem és még mindig látható volt, tehát nem látomás. Honnan szedte? A kamrában a másik élelmiszeres táska első zsebében az evőeszközök között. Ez is velünk volt? Nem emlékeztem rá, hisz nem én csomagoltam oda, a szendvicseket sem. De tényleg, akkor nem is a hátizsákomba tettem át. Tehát velünk volt ez a harmadik táska is? Gazdag lettem, ölelés! Na hát akkor vissza minden. Most írom e levelet és megvan mivel kezdődik a munkahét.

Déjà vu? Amnézia? Mindegy.

Aug 27.

A biztosító elmondta, hogy ellopott bankjegyek megtérítésére mégsincs mód, csak a bőrtárca ára jön szóba…
A várakozás reménnyel könnyebb volt. De a jó hír, hogy a megelőzés megéri a figyelmet.

Minden megállás – legyen az kényszerből vagy meggondolásból való – jól jön. 

A legtöbb probléma tényleg jó is lehet, ha meglátom, mi az amiben fejlődhetek közben. Folyatom ezt a fantasztikus könyvet, ebben írt erről a szerző, Braskó Csaba: a Múzsa.

Az alapok felismeréséhez a Csak Csináld Bt vezetett, nagyon különös úton. Majd arról is írhatok.