Fényt vihet az életbe, nem csak iccaka!
Micsoda? Katarzis!
Nem sokkal balesetem után nyílt egy igen érdekes kiállítás Pécsett, Arcok és láthatárok címmel.
El tudok menni!
Galériába járni ma ritkaság. Kivétel amikor mégis.
E rendkívül lebilincselőnek ígérkező tárlat 2018 őszi utolsó napjára nem jutottam el, amikor örömmel megláttam, hogy meghosszabbították. Nos, a tavaszi utolsó napon már rászántam az időmből e sétára. El tudok menni saját lábon, akkor már a balesetem óta ismét tudtam járni…
Megengedhettem hát azt a luxust, hogy elmentem egy nem virtuális kiállításra.
Született is belőle egy katartikus élményem.
(akkor is, ha máig nem tudom miért nem sikerült látogató társakat találnom, talán így jobban bele tudtam pillantani a múltba)
Ezek a linkek maradtak máig elérhetők:
- meghívó plakáttal: http://hetedhethatar.hu/
- nézz bele!: https://www.pecsma.hu/top/
A múltban jártam, igen.
Milyen volt az a kor, amiben a legtöbb változás bizsergett és a leggyorsabban érték utol generációk reményei és csalódásai egymást, akár élőben is szinkronizáltan?
Mondanom sem kell, ha nem ért volna meglepetés, nem is írnék róla.
Mi is, ahogy élünk és létezünk, s eszmélkedésünk ünnepi pillanataiban elkezdünk vissza-visszarévedni hogy is éltek eleink. Ilyenkor akaratlanul is önmagunkat látjuk a megfestett pillanatokban – arcok és láthatárok között.
Ahogy elhagytam azokat a romantikus ábrázolásokat, melyek a még alig kiépült város képeivel ajándékozott meg, az örök idill érzésével, a régi Dzsámi és a bazilika látképével, majd a gyűjtemény csendéletei után néhány arckép élethű megörökítéseire lettem figyelmes.
Ki hogy látta embertársait, urait vagy bérlőit, mesterét vagy épp újonc ifjú festő korában Zsolnay Vilmos önmagát…? A titok Ott tárul fel az ecsetvonásokban. Az olasz mester mesterien idilli nagy panorámája mi mindent mutat és takar? Egy olyan világból, amiben nem a technika hazudta képünkbe hogy el nem bukott félistenek vagyunk, hanem valóságos dimenziónkba helyezve látott mindannyiunkat esendőségük és boldogságunk között vergődve.
Akkor nem azon gondolkodtak sokan, hogy lehetne valami gyökeresen mást csinálni, esetleg az abnormalitást vállalva kilépni a világból, pedig volt bajuk elég sok. Mégis a belső béke uralja inkább az életükből hátramaradt porté-festmények arczukra írt tükörképét.
Megállok egy középkorú pár portréjánál. Orczájuk nagyobb, mint a valóságban. A festő így tartotta méltóbbnak kifejezni életük e pillanatát. Ecsetvonásaikkal megőrizte nem csak azt, hogy felismerjék őket kortársaik. Egyedi karakterük, megjelenésük magába sűríti életük nyitottságát mások felé, segítőkészségüket, sorsukat, és még talán részvétüket is az elmúlás felé, hiszen a kép megállítja az időt. Egy múzeum falán derül csak ki igazán, hogy mennyire. Talán emléket akartak magukról állítani az idő romlasztó hatása ellen? Ez virtuálistól vitrin szintig meg is valósult. A képek megszólalásig valósághűek – melyek élettel teli tökéletességben álltak előttem és meséltek… Arról hogy így éltek ők itt, és a festő fotográfia pontossággal őrizte meg a múló időn át a pillanatot.
Vajon hányan és kik szerették őket?
De álljunk meg egy percre.
Kik is ők maguk, s mi itt és most mennyit tudhatunk róluk?
Itt a katarzis: még a nevük is ismeretlen. Nem tudjuk…
Már a kutatók sem tudják kik is voltak ők, alig egy évszázad végleg elmosta adataikat. Ma meg már mindenkiről annyi adat van, mint a szemét. Lesz hol keresni azt a tűt, hát még azt a félkrajczárt…
Persze nem segítene rajtuk a sírban, ha akár kevesen, akár többen tudnának róluk. Nyugszanak.
Annyira magával ragadt a látvány, hogy a fotózásról is elfeledkeztem. Vagy nem találom…
Mintha ők is mondanák a sírfelirat szerint: „Voltunk mint ti, lesztek mint mi…” Igen, van legalább egy ilyen is a pécsi temetőben. De láttam már járdakövet is temetőből származó kőtégla darabból. (…amint megtalálom a fotóm, beillesztem…)
Várják a feltámadást, amiben előbb az igazak részesülnek az életre, aztán a gonoszok is – ők azonban csak az ítélet végeredmény hirdetésekor szembesülve mindazzal, amit már nem javíthatnak ki.
Ez a párbeszédünk arról is szólt, hogy mi az élet értelme. Mert ez nem egy lecke egy könyvben. Sem nem parancs egy másik szájból, hanem út, ami tele van felfedezésekkel. Tovább gyűrűzött hát bennem a feszítő kérdés és ezért alkotok. Képet, verset, gondolatot. Mindennek a célja az élet titokzatossága mellett a csodákra épülő felismerések kimeríthetetlen gazdagsága, tapasztalatok nyomán nyert élmények, kapcsolódás, befogadás, párbeszéd.
A zene nyelvén:
Georg Telemann: Jauchzet dem Herrn, alle Welt (Psalm 100)
