Kétkedő szemed előtt
álomszép táj vár
Az ÉLET öröksége
Gondolatok és felfedezések
A csodától a célig
Csodák márpedig vannak. Jócskán. Minden nap, akár egyetlen ember életében.
Mert maga az élet is egy hatalmas csoda. Sőt, még egymásban is felfedezhetjük.
Akkor is, ha egyre több elkeseredett emberrel találkozunk. Ők még nem vették észre.
A csodák nem céltalanok. Az élet mindig titokzatos marad és így jó, így hiteles.
Változások között élünk, de egy pont biztos: nem a véletlen műve.
Kutatni kell és érdemes. A világot, amiben élünk és a saját belső világunkat.
Az élet mögött szándék, teremtő akarat áll és gondviselő küzdelem.
Ennek a küzdelemnek a célja az emberek valódi szabadsága, akkor is,
ha ezt sokszor mi úgy véljük megnyerni, hogy csak elvesszük egymástól.
Az igazi lehetőségeink azonban a teremtő képzelet által
az adás nagy folyamatába kapcsolódással bontható ki.
Nem csak a mesékben vannak kincsek.
Azon az úton, amit itt olvashatsz, láthatsz,
a legjavát mostam ki az idő partján állva.
Cikázva az úton
Hihetetlenül gyorsan történt.
Szóval, vezettem szépen az autót, forgalom is van, mostanában ugye, aki teheti nem buszozik. Nézem hát az előzés lehetőségét, de kicsi. Mivel maximálisan defenzív vagyok; csak a lovak számához mérten is biztonságos helyzetet vállalok be. Hiszen akárhonnan előbukkanhat akármi, mint a múltkor egy körülnézést könnyelműen vevő sofőr, aki utasaival éppen megúszta a temetőt. Legalább megtanulta, hogy nem szállít többet embereket. Ráadásul én is új életet kaptam…
Amint az ébredő tavasz lapos fényekben pompázó zöldülő és virágot bontó színeit szippantom magamba, s közben így a túlsó sáv szabadságát kémlelem, hirtelen beúszik egy kis árnyék az útfelületre. Na hát, ez meg mi? Egy kismadár árnyéka? Pásztázom a közeli ég légterét, de üres. Semmi. De akkor meg minek az árnyéka az, ami épp átsuhan? És már vége is a másodperc töredéke alatt lejátszódó jelenetnek, amikor olyat látok, amit eddig még soha. Ennyi szempillantásnyi idő alatt ugyanis a következő észlelhető képkockában már jó pár méterrel közelebb kerültem eme rejtélyes alakzathoz. Attól tartok, a biológia órákon jobban kellett volna figyelnem… vagy nem is volt benne a tankönyvben? Hirtelen mégis ki tudtam venni a részleteket. Lapos volt, akár az árnyék! Apró lábacskáival hihetetlen sebességgel – és mondjuk meg őszintén – bátorsággal keresztezte az utat. Mert hogy a síkra hengerelt közút az közös. Az ő futópályája is. Ez az átkelési kaland ezúttal sikeres küldetésként maradt meg mind az ő, mind az én emlékeimben. Mert épp megúszta – szárazon.
Mi azért mégse így éljünk; cikázva egymás között sebesen, mint a gyakran ismételt kérdések odavetett ‘hogy-vagy’-aira hol figyelve, hol meg sem várva a tisztelettudatos választ. Ma jobban tanuljuk a metakommunikáció fontosságát, mert ha másból nem, hát a megvonásából rájövünk, így kell jól együtt működnünk. Kell egyáltalán nekünk annyira sietni a végállomás felé, amikor úgyis letelik a tanulásra fordítható időnk? Kérdés, hogy mivel töltjük meg ezt a kis tarisznyánkat? Eldobásra termelt hulladékkal, vagy bölcs szívvel? S hogy ezt már az ókorban is tudták? „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”
2020.04.06